Elkészítettem és nem csalódtam! Egy darabka gyermekkort csempészett vissza az életembe...és talán most értettem meg igazán azt az érzést Marcel Proust "Az elveszett idő nyomában" című regényéből, amikor egy szelet süti valóságos emlék lavinát indít el. Szinte láttam magam előtt az egykori copfos kislányt, ahogy ott ül az asztalnál és levest szürcsöl. Semmivel nem ért fel ez az érzés...Nálam is elindult az a bizonyos emlék lavina, csakhogy nem süti, hanem 1 kiló krumpli kellett hozzá és egy kis tárkony :-)
Hozzávalók:
- kb. 1 kg krumpli
- 1 kisebb vöröshagyma/lilahagyma
- 3 evőkanál olaj
- 1 csapott evőkanál liszt
- só
- 1 babérlevél
- 1-1 közepes méretű sárga-és fehérrépa
- ecet (lehetőleg tárkonyecet)
- friss vagy morzsolt tárkony
- tejföl
A hagymát apróra vágjuk és az olajon üvegesre pároljuk. A krumplit kockákra, a répákat karikára vágjuk. A hagymához adjuk, kicsit megkavarjuk és meghintjük a liszttel. Pár másodpercig pirítjuk, majd felöntjük másfél liter vízzel. Beletesszük a babérlevelet, alaposan megsózzuk és fedő alatt puhára főzzük a zöldségeket. Ha már minden puha, ízesítjük a levest a tárkonyecettel, ki mennyire szereti, én 2 evőkanálnyit használtam. Utána pedig mehet bele a tárkony, lehetőleg jó sok :-) Jól összeforraljuk és levesszük a tűzről. Belekeverjük a tejfölt, ezt is ízlés szerint. Összekeverjük és kész is.
Egyszerű, gyors és finom. Bár a nyomába se léphet annak, amit nagymamám vagy anyukám annak idején főzött. Őszi/téli estéken igazi csemege, összehozza a családot és még a gyerekek is megeszik, hiszen ritka az olyan gyermek, aki nem szívleli a krumplit. Most, hogy újra rákaptam az ízére, biztosan gyakori vendég lesz nálunk. Wass Albert, kedvenc íróm írta egyszer:
“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
De most már bizton állítom, hogy az ízek képesek az embert visszarepíteni a múltba, hogy újra felfedezhesse azt, ami "elkallódott"!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése